Azok, akik az életstílusuk (vagy munkájuk) miatt rengeteg stressznek vannak kitéve, jó, ha odafigyelnek, mert a "kiégés" ott ólálkodik a jövőben valahol. De nézzük csak, mi is a kiégés!
A pszichológia tudományában nem olyan régóta használják ezt a kifejezést, a hetvenes években került elő. Addig csak művészekre mondták, ha valamiért már nem futott olyan jól a szekerük, hogy kiégtek. Még ma sem számít valódi betegségnek, pedig tünetei nagy részben megegyeznek sok hangulatbetegséggel és részben a depresszióval is. Ugyanakkor egyre több ilyen "beteg" bukkan elő, még az orvosok között is. Szerencsére legtöbbször csak időleges az állapot.
Főbb tünetei:
Csökkent fizikai energia
Érzelmi kifáradás
Egyre könnyebben betegszünk meg
Egyre kevesebbet adunk bele a személyes kapcsolatainkba
Egyre sötétebben látjuk a jövőt
Egyre többet "lógunk" a munkából, és ha még ott is vagyunk, akkor sem dolgozunk hatékonyan
Volt már rossz kedvű? Egy-egy sikeres periódus után azt vette észre, hogy csökken a lelkesedése? Gondolkodott már azon, hogy mi lehet ennek az oka, és hogyan szüntethető meg?
Lelki egészségünk, mentális jólétünk a mindennapi sikeres munka elengedhetetlen feltétele. Különösen igaz ez abban az esetben, ha vezető beosztásban dolgozó, vagy önálló vállalkozást vezető emberekről beszélünk.
Sokan küszködünk nap, mint nap, hogy eleget tegyünk az elvárásoknak. Legyünk bármilyen jó szervezők is, néha patthelyzetbe kerülünk. A patthelyzet abból fakad, hogy túl sok a dolgunk, és többfélét akarunk egyszerre tenni. Ez megy is egy darabig, de végül azt eredményezi, hogy több dolog félben marad. Kezdődik az elégedetlenség önmagunkkal, úgy érezzük, képesnek kellene lennünk a feladatainkra, meg kell oldani egyszerre az összes problémát, hiszen bizonyos szempontból minden fontos.
Az ember teljesítőképessége azonban véges. Amikor túl gyakran kerülünk szembe azzal a ténnyel, hogy nem tudjuk maradéktalanul elvégezni a feladatainkat, állandósul a stresszes állapot, mely végül fásultságba, apátiába, közönybe torkollik, és azon kaphatjuk magunkat, hogy szinte semmiben nem leljük örömünket.